A MŰVÉSZET LÉLEKTANÁHOZ ÉRTŐK VÉLEMÉNYÉT ELFOGADOM. Vizsgálom, leírom tanítványomról kialakított a művészet és az ember  kapcsolatát. A szoros együttélés  igen kevés  tanítványomnál alakult ki. Az azonosulás ténye eredményezi az alkotóművészt,  Irigylem a felületen maradókat, mert övék a boldogság, elérik a szépséget, a mindenkinek tetsző megoldásokat.  Hivatkoztam a lélektanászokra.  valóban igazolt: ha egy műalkotásban eléri a 80 %-ot az ismert motívum akkor  a képnézők ítéletében ugyan ilyen arányban jelennek meg a tetszést hangoztatók.Az igazi tehetség alkotásban egy valóban új világot teremt. Az alkotást nem kívülről készíti, bemegy a különleges világába és onnan kényszeríti a napvilágra önmagát. Ehhez valóban sok, nagyon sok gyakorlás kell.

Egy összevetés a gyakorló rajzolók fotóutánzatával.  Az összehasonlítás érdekében be kellen szúrnom olyan példákat, amire hivatkozni kényszerülök. Az a veszély fennálló, hogy a rossz példák miatt megint szilenciumot kapok a sok nagy méretű képem okán.   Szóban megfogalmazott  leíráshoz különleges szókincs szükséges.  Talán ez jó:  diákkoromban sok leányt lerajzoltam iskolatársaim kérésére.  Persze fotóról.  Csak Pirókámnál jelent meg az az érzésem, hogy a külső, az anatómiai hasonlóság nagyon kevés. Az, hogy a képet megrendelő iskolatársaim a hasonlóság gyönyörében  "fizettek" a "műalkotásért"  értem. Ezekben a rajzokban nem  tudott beszökni a szív, a lélek.  Azért kellett keresnem egy órás rajzok undora után a Pirókám lelkét, én lázadtam fel az üresség ellen.  A Másfél heti tanulmányozás révén véletlen látással fedeztem fel:  nem a külső jegyek  a fontosak. A lelken keresztül  kell élni annak, aki egy nagyon szép lányt a teljes tökéletességében viszi a papírra. A másfél hét keresése hozta a nekem is tetsző eredményt, az arcképben valóban benne élt a modell.

Csapongó gondolataimban egy valóban érdekes tudás jelenik meg. "P" mögé bújok meg. Öt tökéletesnek látom, érzem. A közelsége mindig valami különleges érzés-vihart idézett elő lelkemben. Kerestem életemben a tökéletességet, megfogalmazom rajzaimon keresztül, megfogja lelkem. A mellettem létezett tökéletes csoda félelemmel töltött el. Valóság ez vagy egy csodálatos álom?  Hajának érintése, karjának simuló rajzmozgása az örökkévalóságot követelte Nem volt idő, ami  perceivel az elmúlást sugallta volna. Ma sem érzem a nincs tovább már itt sem érzését.  Az a véletlenül megmaradt tollrajzom mögé látok, amikor a kezembe veszem. Felvittem a számítógépemre, de csak akkor látom Őt, amikor becsukom a szemeimet.